Megjött az első madaram az idén.
Szürke kis galamb.
Átfújtam kékre.
Kiszáradt a fenyőm télen.
Átfújtam ezüstre.

Feketében járok.
Átfestettem neked a világot.

MoMo
2010. február 23

Kezedben alszik még napom,
kezemben őrzöm illatod.
Holnapról álmodik szobám,
s bekopognak a tegnapok.
Ködöt termett reggel a tél,
zúzmarát szült a pillanat.
Húzd magadra álomlepled,
örülj, hogy ennyi megmaradt.

mindenről te jutsz eszembe
rólad minden eszembe jut
minden rólad jut eszembe
mindenről eszembe jutsz
mindenről te jutsz eszembe

Fodor Ákos:

Nem adom vissza.
Szemhéjam mögött őrzöm
Legszebb képedet

„A történet szerint egy olasz utazó a franciaországi Chartres városába ment, hogy megnézze az ott épülő hatalmas templomot. Estefelé érkezett, és éppen akkor ért a helyszínre, amikor a munkások már hazafelé indultak. Megkérdezett egy tetőtől talpig poros embert, hogy mit csinál ott. Azt válaszolta, hogy ő kőfaragó. Sziklák faragásával telik a napja. Egy másik megkérdezett azt felelte, hogy ő üvegfúvó, és napjait színezett üvegtáblák készítésével tölti. Megint másik munkás azt mondta, hogy ő kovács, és vas kalapálásával keresi a kenyerét.
Az igazság nyomában utazó besétált a félkész építmény mélyülő félhomályába, ahol egy söprűvel felfegyverkezett idős asszonyba botlott, aki a napi munka után ott maradt kőszilánkokat, faforgácsokat és üvegcserepeket söpörte össze.
– Maga mit csinál itt? – kérdezte tőle.
Az asszony abbahagyta a munkát, rátámaszkodott a söprűre, fölnézett a magas boltívek közé, és azt válaszolta:
– Én? Katedrálist építek a Mindenható Isten Dicsőségére.”

(Robert Fulghum)

…minden megtörténik az emberrel…

„Isten veled!…- mondta, majd megszakadt a vonal. Sírnom kellene. Zsibong a gondolat: sírj…mert, így szokás.”