„Minden kapcsolat azért jön létre, hogy minél többet
megtudjunk saját magunkról.”
(Shirley MacLaine)

Már nem fáj,
mert nem hagyom.
Ha bántani akarnak,
én már nem akarom.

Menekülök oda,
hol minden tétova.
Szívem a föld szívével
együtt dobog.
Jó ez a csend.
Csibészke zöld fűszál
csiklandozza testemet.
Bebújt a blúzomba,
azt hiszi, neki mindent lehet.
Fehér virágszál simogatja arcomat.
Hajolgat előttem és suttogja
hidd el, másképp is lehet.
Mosolygok magamba,
mennyi minden vigasztalni akar ma.
Abbahagyom gondolatom,
halkan, nagyon halkan
a csillagok énekét hallgatom.
Ujjammal a messzi égre rajzolok
titkos szavakat, szépeket.
Eljátszadozom itt magamban,
pedig fájnom kéne most
… azt hiszem ….

Már csak a bőrömig
hatolhat a fájdalom.
Ha bántani akarnak,
én már nem akarom.

MoMo
2009. június 23

„Igaza van a zen-mesternek, akitől megkérdezték a tanítványai: „Mester, honnét tudhatom, hogy van-e még dolgom a világon?” És a mester azt felelte: „Abból, hogy élsz.”

Ő Irena Sendler. A második világháború idején vízvezetés szakértőként dolgozott a varsói gettóban, ám ez csak az álca volt. Zsidó csecsemőket és gyerekeket csempészett ki a táborból a szerszámos ládája aljában, vagy egy nagy zsákban a hátán. Nap, mint nap, dacolva a veszéllyel. Volt egy kutyája, akit betanított, hogy ugasson, amikor látja őt kijönni a tábor kapuján. A kutya ugatása ugyanis elnyomta a gyerekek zaját, így a náci katonák nem vették észre mi történik. Egy ideig. Mikor mégis rájöttek, súlyosan megverték a nőt, összerugdosták, eltörték mindkét kezét lábát. Addigra azonban már sikerült megmenteni 2500 gyereket. Irena felépült és a háború után segített a kiszabadított gyerekeknek visszatérni a családjukhoz (már akinek még volt életben maradt rokona) vagy új családot keresett számukra. Irenat Nobel-békedíjra is jelölték, de nem ő kapta meg végül. 4 éve halt meg, 98 évesen. Azért meséltem ma ezt el, hogy lássátok: egy nő lelke, bátorsága, emberségessége és szeretete életeket menthet. Legyünk büszkék arra, hogy nők vagyunk!

A tél ölelésében tudja meg az ember, hogy lelke mélyén a nyár soha nem múlik el.

/Albert Camus/

„A művészet azért van, hogy ne pusztuljunk bele az igazságba.”
(Friedrich Nietzsche)

A kép The Josephine Wall: Spirit of Flight című alkotása.

nő vagyok: gondolkodom de nem abból tudom hogy élek
azt abból tudom hogy szenvedek
abból hogy mint valami tartály telik bennem a lélek
felgyűlve benne rengeteg
olajos vastag fájdalom
és ez korántsem érdem
nem azért érzek mert jó vagyok
csak mert bennem így mozog a sűrű vér az érben
évekig hordozódik benne az a sok
alvadhatatlan érzelem
nekem sem az: neked miért is lenne könnyű énvelem