Elevenen a csillagok alá,
az éjszakák sarában eltemetve,
hallod a némaságomat?
Mintha egy égbolt madár közeledne.

Így hívogatlak szótalan:
az örök hallgatásból,
idegen egeid alól
valaha is kiásol?

Eljut hozzád a panaszom?
Hiába ostromollak?
Köröskörűl a félelem
zátonyai ragyognak.

Számíthatok rád istenem?
Úgy vágyom közeledre,
dideregve csak hevesebb
a szerelmek szerelme!

Temess a karjaid közé,
ne adj oda a fagynak,
ha elfogy is a levegőm,
hivásom sose lankad.

Légy reszketésem öröme,
mint lombjai a fának:
adj nevet, gyönyörű nevet,
párnát a pusztulásnak.

Egyre többet tud már az ember,

szédítő trónon ül az értelem,

előtte még megszólalni sem mer,

lenézett koldus lett az érzelem…

Mindenkinek a zsarnok parancsol,

a szintén trónra emelt önmaga,

érte süketen és vakon harcol

kegyetlenül. Egy „új kor” hajnala

kábítja el, ha riadtan megáll,

mert fél. Attól, hogy ez már a halál?!

És tanácstalan sodródik tovább

a gépcsodákat alkotó világ.

Az Istent eltemette: sírba zárta,

… tövissel ma már nem koronázza,

inkább … nevetni próbál fölötte

a komputer-kor torzult szülötte.

Talán őriztetné is a kriptát,

mert … ha mégis igaz lenne mindaz,

amit lenéz, mint a hivők titkát,

de amiről néha-néha hírt ad

az elnémított lelkiismeret,

hogy – harmadnapra a sír üres lett!

S az Isten mégis … és még ma is él,

a Bibliában Ő üzen, beszél…

Akkor … mi lesz? – Azt nem lehet leírni!

A Feltámadottban hinni kell,

hinni, hinni!

Mennyi szó kell uram
Milyen sok szó kell ahhoz
Hogy elmondjuk a szél
Egyetlen sóhaját, –
Fa mélységes hallgatását

Fotó: Surrealia – living in my dream