„Mindig messze keresik valahol az Istent, a nagy dolgokban, mintegy távcsővel és nagyítóval, a csillagok, felhők és végtelenségek között. De én már tudom, hogy biztosabban megtalálom Őt az egészen kis dolgokban, a véletlenekben, a jelentéktelenségben, azokban a pillanatokban, mikor csodálkozva pillantunk fel, valamit értünk, amit az elébb, az élet sivatagjai és szakadékai között vándorolva, nem értettünk. Ez a pillanat, mikor egyszerű és világos lesz valami, ami az elébb homályos és érthetetlen volt, ez a pillanat, mikor fölénk hajol Isten.” (Márai Sándor)

„A tanítványok elmerülve vitatkoztak Lao-ce mondásán, amely így hangzott:
Akik tudják, nem mondják;
Akik mondják, nem tudják.
Amikor a Mester belépett, megkérdezték, pontosan mit jelentenek ezek a szavak. Ő azt kérdezte tőlük:
– Melyiktek ismeri a rózsa illatát?
Mindegyikük ismerte. Erre azt mondta a Mester:
– Most foglaljátok szavakba!
Mindegyikük hallgatott.” (Anthony De Mello S.J.)

valahogy úgy, mint a csecsemők:
iszom, iszom és szomjazom,
megkívánok és elúnok,
fogok, megszorítok és elejtek,
elsírom magam,
unatkozom, félek.
Mindentől függök, de alig függök ö s s z e.
Nagyon megörülök egy érintésnek. Vissza-
borzadok egy másiktól.
Nevetnem kell, nevetnem bizonyos szavakat hallva, látva.
Figyelmem lengőajtaja készségesen nyíldogál
kifelé-befelé, vagy ácsorog középen: elbámészkodom
egy színen, formán, hiányon; jót csodálkozom olyasmin,
hogy hajlik az ujjam.
Bízom. Ragaszkodom. Hamar
felejtek. Valahogy így.
Jöhet
a jövő –
úgyis jön
– nem hívom.

„Csak azok érezhetik meg szívünk titkait, akiknek a szíve úgyszintén titkokat rejt magában.”
(Kahlil Gibran)

Én is drága, te is drága,
Egyetlen fa két virága.

Minek nézünk mégis másra,
Én is drága, te is drága?

Nem egymásra, mindig másra,
Én is drága, te is drága.

Kathmandu, Nepal

Holdfényes út, közelbe senki –
a szél virágos ágat ingat;
éj szűrődik a kerteken ki
s kéken belengi
elrebbenő, halk álmainkat.

– Nukada –
Bardócz Árpád fordítása