Nem tudok vízen járni.
Megtanítalak – mondtad.
Hittem Neked,
egy kicsit.
Csillagnapok.
Mosolygós éjszakák.
Elszállt minden
egy perc alatt.
Mint mindig – mondtad.
Még nem tudok vizen járni.
Sebaj!
Jó itt nekem a föld felett,
az ég alatt.

MoMo
2009. június 29

Tél van, nagyon zord, kemény és hideg. Megfagyott a puskapor a levegőben, megfagytak a szívek. Talán ezért tűnt mindenki olyan keménynek. Másképp ezt nem lehetett túlélni …
ez még ma is kérdés bennem.
A négy gyermek útra készen, a szülők becsomagoltak talán mindent. Meleg ruha, hideg élelem. Egy-egy kedvenc játékot is magukkal vihettek a nagy útra.
Sírni nem szabad, most nem. Jobb lesz nekik a távolba, nem maradhatnak itt a háborúban. Messzebb sincs béke, mégis ott nagyobb biztonságban lesznek.
A nagyszülőkhöz, Visegrádra viszi őket a lovas kocsi. Nagymaroson sikeresen átkelnek a Dunán. A nagy találkozás, öröm könnyek , a fájdalom beleolvad a mosolyokba, talán…
Kicsi, meleg házban esténként gyertyafénynél melegednek. Hiányzik a papa,a mama.
Kicsik még, de tudják, hogy nagyon várják őket odahaza. Nem tudni mennyi ideig maradnak messze, de a nagymami mindent kitalál, hogy kis időre feledtesse az otthon történteket.
Puha meleg takaró. Reggelire kakaó. Aranyszélű bögrébe. Főtt krumpli estére.
Eltelt, ki tudja mennyi idő. Üzenetek jöttek-mentek, aztán egy reggel a papa üzent, hogy másnap a gyerekek induljanak haza, a szomszéd parton várják őket. Csend van itthon és „béke”. Most már itthon sem lesznek veszélyben.
A kislányok örülnek. Mind a négyen lányok, gondolhatjátok….
Este összecsomagolnak, nyugovóra térnek. A nagymama rosszul alszik, hosszúnak tűnik az éjszaka.
Reggel felébred, felül az ágyába és mondja: „ Ne engedjük őket haza, olyan rosszat álmodtam.” … de várják őket. Hiába a könyörgés, a papa hajthatatlan.
Reggeliznek a gyerekek, ragyog bennük a vágyakozás, hogy nemsokára otthon lehetnek .
Még egy utolsó ölelés, csók, kereszt a homlokra. Mindig így engedték őket útra.
„A jó Isten kísérjen utatokon!” – és csak jöttek a könnyek, jöttek… A nagymama szomorú volt, bement a szobájába, imádkozni kezdett…
A nagypapa kíséri a gyerekeket a közeli partra. A Duna most nincs teljesen befagyva, nem lesz gond az átkeléssel. Beülnek a csónakba. Integetés oda-vissza. A gyerekek vidámak, hisz még gyerekek. … és most boldogok is, mehetnek haza.
A nagypapa áll a parton, szemével követi az utazást, jó minden rendben.
Egyszer csak látja, hogy a csónak felborul, a gyerekek kiesnek és nem is látja már őket. Összecsapja két kezét, uralkodik magán, de belül őrjöng és fáj… a parton orosz katonák is látják ezt , azonnal a csónakba és máris mennek.
A gyerekek feje néha felbukkan. „Örvények! Örvények!” kiabálnak a parton.
A parton óráknak tűnik minden , pedig pillanatok, percek teltek csak el.
A gyerekek újra a csónakba. Mind a négyen. A parton zokogás. Kiviszik a gyerekeket.
Egy katona odaveszett. …
A gyerekeket a katonák, a jó Isten, a vastag irhabunda és még mi minden mentette meg…
A nagypapa a parton megőszült ez idő alatt. Szó szerint kifehéredett a haja.
Csendben, nagyon csendben mentek vissza a házba.
A nagymama nem szólt semmit, meglátta őket és hozta a meleg vizet.
Lemosdatták őket, forró teát és meleg ágyat kaptak. A gyerekek most megszeppenve hallgattak. Ki tudja, hogy mi történt a kis lelkükben, ahányan voltak annyiféleképpen élték meg ezt a napot.
A gyerekek azóta felnőttek lettek és immár 64 éve minden évben eljárnak ezen a napon Istentiszteletre.

MoMo
2009.február 27.

1945.02.27. , igen ezen a napon történt. Amikor anyukám újra és újra elmeséli ezt a történetet… még mindig érzem benne azt a fájdalmat, amit kilencévesen átélhetett….

Örökség:
hatalmas üres szoba,
fekete klaviatúra,
fehér zongora.
Soha nem tanult zenélni,
ezt nem örökölte.
Többször leült mellé.
Lassan, szépen
felnyitotta, simogatta.
Ilyenkor hallotta újra és újra
a nagypapa dallamát.
Mindennapos vendég lett.
Egyedül jött, egyedül távozott.
Alig történt itt valami,
kívülről nézve.
Őbenne csodák várakoztak…
Otthon csak ‘kottákat kereső’ lett.
Így becézte a család.
Talált is néha,
csak takarónak használta…
Hiába nézte, nézte
mindig elalélt közbe.
Semmitmondó volt neki,
bánta, bántotta,
hogy miért nem járt el
a zeneiskolába.
Elcsatangolt helyette ide-oda.
Mióta meghalt a nagypapa,
rémálmok gyötörték éjszaka:
„Nem haltam meg, miért temettél el?”
A hang, a kép mindig ugyanaz.
Felébredt, szíve belül zakatolt,
teste mozdulatlan,
fájdalmasan hevert az ágyban.
Elhatározta, hogy legközelebb
beszélget majd vele…
ez nem történhetett meg.
Újabb üzenet érkezett:
‘Játssz, csak játssz a zongorán!’
Munka után hazament, lefeküdt.
Miért kaphatta ezt az üzenetet…
töprengett, válaszra várva.
Felült ,közel emelte arcához
a kotta lapjait.
Heves szívdobogás,
arcán verejték.
Indulni kell…
A lakás ajtaja tárva,
a szoba már várta.
Nyitott ablakokban a csillagok
súgták tán a holnapot.
A hold bevilágított mindent.
A szív nem zakatolt,
átadta magát az Életnek.
Becsukta szemeit.
Simogatta az érzés, amit most kapott.
Leült a zongorához, kezei elindultak
és felcsendült a gyönyörű dallam.
Pár nap múlva kinyitotta szemét.
Üresség nem volt sehol.
Ültek körötte,
sokan,
a szépek.
Könyörgőn néztek,
csend volt, néma csend.
Érezte, folytatni kell…
Behunyta szemét, felemelte kezét.
… és játszott, csak játszott a zongorán…

MoMo
2009. március 03.

‘Isten rajtad: végtelen könny,
Isten benned: végtelen mosoly.’
Weöres Sándor

Ma nem voltam bölcs.
Csak bölcs nem voltam,
vagy már bűnös is vagyok?
Mi a bűn?
Amit te tudsz annak,
vagy amit én nem tudok.
Még mindig látom
a könnyeidet,
pedig én jót akartam.
Szótlanságot fogadok.
Pár órára.
Tudod, hogy tovább
úgysem bírom.
Bámulok ki az ablakon.
Hogy történhetett ez meg?
Nem tudom.

Most csak reménykedem,
hogy az égiek ezt is
megbocsájták
nekem;

mea culpa
mea culpa
mea maxima culpa!

2010. február 21.