valahogy úgy, mint a csecsemők:
iszom, iszom és szomjazom,
megkívánok és elúnok,
fogok, megszorítok és elejtek,
elsírom magam,
unatkozom, félek.
Mindentől függök, de alig függök ö s s z e.
Nagyon megörülök egy érintésnek. Vissza-
borzadok egy másiktól.
Nevetnem kell, nevetnem bizonyos szavakat hallva, látva.
Figyelmem lengőajtaja készségesen nyíldogál
kifelé-befelé, vagy ácsorog középen: elbámészkodom
egy színen, formán, hiányon; jót csodálkozom olyasmin,
hogy hajlik az ujjam.
Bízom. Ragaszkodom. Hamar
felejtek. Valahogy így.
Jöhet
a jövő –
úgyis jön
– nem hívom.

„Csak azok érezhetik meg szívünk titkait, akiknek a szíve úgyszintén titkokat rejt magában.”
(Kahlil Gibran)

Én is drága, te is drága,
Egyetlen fa két virága.

Minek nézünk mégis másra,
Én is drága, te is drága?

Nem egymásra, mindig másra,
Én is drága, te is drága.

Kathmandu, Nepal

Holdfényes út, közelbe senki –
a szél virágos ágat ingat;
éj szűrődik a kerteken ki
s kéken belengi
elrebbenő, halk álmainkat.

– Nukada –
Bardócz Árpád fordítása

Én 20 voltam , Ő 47
Én párom baka, Ő párja Baba.
Én szerelmes, Ő elkeseredett.
Senki nem tudta Róla,
hisz Ő volt a világ bohóca.
A színpadon mikor fellépett,
hasukat fogták, nevettek a népek.
Mikor lejöttél, felemeltél,
könnyek a szemedben és
azt mondtad:
-Nincs sok hátra!
Nem hittem Neked.
Én már akkor sem hittem senkinek.
Azt hittem, hogy ez egy újabb vicced.

Emlékszel, amikor éjszakai műszakban
hetvencentis laticelen próbáltunk aludni
mi ketten.
Nem ment, állandóan nevettettél engem.
Potyogtak a könnyeink és olyan voltam Veled,
amilyen azóta sem leszek….
Barátként szeretni nőt sokáig nem lehet.
Éreztem öleléseden, hogy másképp dobban a szíved.
Ritkultak a találkozások, mert így akartam.
Elmúlt a varázslat.
Mindig elmúlik… minden.

Tudtam, hogy beteg vagy.
Nem hittem Neked.
Én már akkor sem hittem senkinek.
Tudom, nem vicceltél, elmentél.
Én 30 voltam, Te 57.

MoMo
2009. május 27.

‎”A történelem arra tanít meg bennünket, hogy az emberiség semmit sem tanul a történelemből.”
( Albert Einstein )