„Ha Isten könnyet helyez a szemedbe, az csak azért van, mert a szívedben szivárványt akar kifeszíteni.” -Charles Haddon Spurgeon

„Az őszinteség nem azt jelenti, hogy mindent kimondunk, amit gondolunk, hanem azt, hogy meggondolunk mindent, amit kimondunk.” (Hypolite De Livry)

Egy érzés, egy pillanat,
s egy kép, ami megmarad
A valóság, s képzelet,
játékot űz veled.
Látod, de nem hiszed,
érzed, de nincs veled.
Egy látomás, végtelen,
s a képzelet, száll velem.
Csak érint és elhalad,
mint árnyék, egy perc alatt.
Itt volt, de elveszett,
kerested, hol lehet.
Elmúlt, de újra jön,
egy szép nap, majd rád köszön.
Érzed, most jó neked
vágysz rá, de nem mered.
Szólnál, de nincs kinek,
kérdeznéd, hogy lehet?
Látod, mert képzeled,
érzed, mert elhiszed.
Érint, bár messze vagy,
álomként elragad.

/Kovács Enikő Edyko/

Egy idős zen Mester épp a halálán van, mikor a tanítványai köréje gyűlnek és megkérdezik: – Mester sohasem árultad el nekünk , ki volt a te mestered. Sokszor kérdeztük, de Te mindig kitértél a válasz elől. Most ,hogy elhagyod ezt a világot , kérünk áruld el nekünk. A mester így felelt:… – Azért nem válaszoltam soha erre a kérdésre, mert nem volt kizárólagos mesterem, sok-sok embertől tanultam. Az első tanítom egy kisgyerek volt. Egyszer elmentem egy városba. Noha akkoriban még nem ismertem az igazságot, igen művelt és tanult ember voltam. Híres tudósként ismertek szerte az országban; sőt még külföldön is. Az emberek járni kezdtek hozzám, abban a hitben , hogy én ismerem az igazságot, én pedig tudtomon kívül úgy tettem, mintha tényleg ismerném. Öntudatlan voltam. Tanító lettem anélkül, hogy bármit is ismertem vagy tapasztaltam volna az igazságból. Anélkül, hogy beléptem volna a saját belső világomba, óriási jelentőségű dolgokról beszéltem. Ismertem az összes szent iratot, mind a kisujjamban volt. De képzeljétek el, a történet idején olyan helyen voltam, ahol senki se ismert, egy távoli vidéken és igencsak sóvárogtam rá, hogy valaki feltegyen már nekem egy kérdést, és megmutathassam, mit tudok; de senki nem kérdezett. Három napig csendben kellett maradnom. Olyan volt ez számomra , mint egy böjt. Már nagyon ki voltam éhezve a hallgatóságra, valakire aki figyel rám, de senkivel se találkoztam, aki ismert volna. Bementem a városba. Esteledett, épp arra jött egy kisfiú, aki egy agyaglámpást tartott a kezében. Megszólítottam: – Fiam, kérdezhetek tőled valamit? Hová viszed ezt az agyaglámpást ? – A templomba – válaszolta a fiú. Anyám mondta, vigyem magammal mert ott sötét van és anyámnak a szokása, hogy esténként elhelyez egy lámpást a templomban, hogy a templom istenének ne kelljen sötétben lennie. – Nagyon intelligensnek látszol. Elárulsz nekem még valamit? Magad gyújtottad meg ezt a lámpást? – Igen – felelte a fiú. -Akkor kérlek, felelj még egy harmadik kérdésre. Ha te gyújtottad meg a lámpást, akkor meg tudod mondani, honnan jön a láng? Hisz látnod kellett. A fiú elnevette magát. – Mutatok valamit. Csak figyelj !-mondta. Azzal elfújta a lángot, majd így folytatta: – A láng a szemed előtt tűnt el. Meg tudod mondani, hová ment? Hiszen látnod kellett! Nem tudtam felelni, elszégyelltem magam. Leborultam és megcsókoltam a lábát. Ő volt az első mesterem. Abban a pillanatban ráébredtem , hogy az összes filozófiai és metafizikai tudásom hasztalan. Egyetlen dolgot sem tudok magamtól. Még azt sem, hogy honnan jön és hová megy a fény a lámpásból és közben arról beszélek, ki hogyan és mikor teremtette a világot! A fiúval való találkozásom után eldobtam az összes addig tanult ismeretemet; elégettem minden szent iratomat. Felhagytam a gondolattal, hogy híres legyek, sutba dobtam egész addig szerzett hírnevemet. Koldulni kezdtem, mindenki elől eltitkolva kilétemet és lassanként egyre mélyebbre jutottam a meditációban, felfedeztem a saját intelligenciámat. Eggyé váltam vele…. Azzal a mester lecsukta szemét és békében távozott. A tanítványok álltak még egy darabig. Mély csend ereszkedett rájuk és megértettek mindent. Légy önmagad mestere. A válaszok benned vannak. Amikor nem a saját tapasztalatod alapján tanulsz, akkor a tudásod teljesen haszontalan. Zen.

🙂

Mikor nagyokat ütnek rajtunk,
milyen jó lenne nem ütni vissza
se kézzel, se szóval,
világítni a napvilággal,
elaltatni az éjszakával,
szólni a gyávaság szavával,
de sose ütni vissza.

Lelkeimmel pörölnöm kéne
s élvén is vagyok most a béke.
Kristály patakvíz folydogál
gyémántos medrű ereimben.
Szelid fényesség az ingem
és béke, béke mindenütt,
pedig csak én élek vele!…
Fölemelnek a napsugarak,
isten megcsókolja minden arcom
és nagy, rakott szekerek indulnak belőlem
a pusztaság felé.

/József Attila/

„Egy ember soha nem magányos, ha érdekli egy másik ember sorsa.”
(Szepes Mária )