„Fény nélkül nincsen árnyék. De a fény nem felelős az árnyék létéért.” Szepes Mária

A fák kezei égbe kulcsolódtak
s minden tárgy kezdte már felölteni
éjszakai alakját… Ritkuló
lombok alatt jártunk és észrevettem:
másként szeretjük egymást, mint ahogy
tavasszal megfogadtuk. Ujjaim
tegnap barátként fogták kezedet,
s ma kerülték, s szenvedtek nélküle.
Mikor nem láttad, akkor néztelek,
csak akkor néztelek boldogan, és
szavaimat szégyenkezve kuszálta
a tettetés… Magamnak is csak annyit
vallok be – ez is sok – hogy még-nem-érzett
örömmel szívtam ajkad illatát
s hogy mikor fénylő szemedet fölütve
elbucsúztál: testvéri csókod égő
arany kardokat mártott ereimbe.

Most már tudom, hogy a való világ
nem rím, nem fény, nem forró pillanat.
Most már tudom, hogy mindaz, ami áll
összeomolhat mind egy perc alatt.

Tudom, hogy a könny, munka és kacaj,
a kincs, tudás, a vágy, a szív, az ész,
ha nincs elöttünk cél, hit és remény,
a semmibe, a múló ködbe vész.

Uram, ha vagy, ne adj mást, csak reményt!
A hitet megteremtem majd magamnak,
a ködön át az utat megtalálom,
és meglelem a célokat…, ha vannak.

/Kamarás Klára/

„Egy ember soha nem magányos, ha érdekli egy másik ember sorsa.”
(Szepes Mária )

„Érezted-e már a szavak érintését, amelyek simogattak, gyógyítottak, vigasztaltak, talajt csúsztattak a lábad alá – és tapasztaltad-e a szavak sebző, égető, jéggé dermesztő hatását, s azt, hogy olyan súlyosak néha, mint a föld egész terhe?” (Szepes Mária)

„Hova jár ébredni az álom?
Ma talán végre megtalálom.”
(Dés László – Geszti Péter)

„Csak ezt a Májust hagyd, hogy végigégjen!
Oly könnyű volt veled, s velem nehéz.
Múltunk lakik ma minden létigében.
Nem baj, ha nem hiszel. Fő, hogy remélsz… ”
/Závada Péter – Szinopszis/