‘ …hogy éget a semmi,
hogy fáj a nincs…

… Furcsa napok.
Az ágyadba újra csak befekszem,
és fogom a kezed.
Így múlik el az életünk.
Nem szólsz,
csak odanyújtod nekem.
Csak érezteted, hogy jó most így.
Csendesen.
Erőd fogytán,
hallgatom szuszogásod.
Kísérlek utadon.
Ha kérdeznéd, hogy most mit érzek?
Mondanám neked, hogy
hol itt vagy, hol odaát…
Talán lebegsz,
néha felremegsz,
hogy meddig kell,
meddig kell
szenvedned.
… igen …
Ezt mondtam volna talán,
ha kérdezed.
A félelmeimről,
hogy elveszítelek,
talán soha nem beszéltem volna.
Tudtuk.
Tudtad.
Tudtam.