Ha valami gyönyörűség ér
– szép könyv, szép festmény, szép zene -,
mindig úgy érzem: szólni kéne,
… hogy kiáltani kellene, nyomaszt a bűn
– s a versíráshoz ez ad szívet, agyat, erőt
-: hogy hibámból vagy bárhogy is,
de eltitkolom mások előtt,
hogy nemcsak nekem van jogom rá
, nem szép a szép,
ha csak magam gyönyörködöm benne
— mi célja, mi értelme,
mi haszna van a fénynek,
hogyha véka rejti, a virágnak,
ha télikert börtönében él eldugottan,
a dalnak, ha nem hallja meg senki;
– nyomaszt a bűntudat, s ő késztet arra,
hogy legyek antenna,
melyen át a szépség eljut hozzátok,
emberek